Borlexikon - V, W

Vadélesztők
A mustot teljes egészében kierjeszteni nem képesek, és zavarják a nemes borélesztő működését.

Vadszőlő
A termesztett szőlőfaj őse a Vitis sylvestris, amely széles areában él. A köznyelv az oltáskor alanyként használt észak-amerikai származású alanyfajtákat is "vad"-nak nevezi.

Vakbírálat
Borbírálat, amikor a bírák nem ismerik a bor adatait.

Vágó, íz, állás, csatorna, járás, hasáb
A két szomszédos szőlőparcellát a barázda, mezsgye vagy fejetel választotta el. A szőlődarabok a térszíni adottságok figyelembevételével további kisebb egységekre tagolódtak, melyeket vidékenként változó nevekkel (vágó, íz, állás, csatorna, járás, hasáb) illettek.

Vallon
A neolatin telepesek közül a szőlészeti kutatás leginkább a vallonokat tartja számon mint olyan kis létszámú népcsoportot, amely nagy hatással volt az északkelet-magyarországi szőlőkultúra kialakulására, illetve fejlődésére. Telepeik a 12–13. század folyamán keletkeztek Tokaj, Eger, Székesfehérvár környékén, valamint a Szerémségben (Székely Gy. 1972; Bakó F. 1991). Megjelenésük emlékét – az oklevelek írásos adatain túl – máig őrzi a Liszka melletti Olaszi (ma: Olaszliszka), Tállya és a szerémségi Nagyolaszi (ma: Mandjelos, Jugoszlávia), s talán a Furmint szőlőnév is, mely egy jellegzetesen közép-dunai szőlőfajta tokaj-hegyaljai tájneve.

Vánkosfa
Az ászokfa és az ászokhordó közötti párnafa.

Vápa
A hordó fenekének homorulata.

Vasbor
A vérszegénység gyógyítására készített magas vastartalmú ún. Gyógybor.

Vegetatív szaporítás
A szőlőt lemetszett venyigéjével, vagyis vegetatív úton szaporították. Ez nemcsak azért volt így, mert ezúton mintegy 8–10 évvel hamarabb képezhető termő szőlőtőke, hanem azért is, mert az elvetett szőlőmagból nevelt növényegyedek – más nemesített gyümölcsökhöz hasonlóan – nem vagy csak nagyon ritkán viszik tovább az elődök kedvező tulajdonságait. A vegetatív szaporításnak idők folyamán többféle módja alakult ki és terjedt el. Tőkehiányok pótlására a múlt század végéig két, általánosan elterjedt módszert ismertek: a) A hiány mellett lévő szőlőtőkék közül a legerősebb, legjobb fajtán még tavasszal kiválasztottak egy alkalmas állású venyigét. Ezt a nyár folyamán nem kurtították be, hanem ősszel lehúzták a tőkehiány helyére egy kis árokba és leföldelték úgy, hogy a vessző vége, az utolsó 4–6 rügy kiálljon a földből. Melléje pálcát, jegykarót, félkarót tűztek, hogy később ki ne kapálják. A leföldelt vessző meggyökeresedett és egy év múlva el lehetett választani az anyatőkétől. Ezt az eljárást borvidékeink túlnyomó részén bujtás, bojtás, bujtatás, porbujtás, ritkábban porhajasítás, Tokaj-Hegyalján és Erdélyben pedig homlítás néven ismerik. Egy tőkéről természetesen több bujtást is lehet csinálni. Ezt azonban a paraszti szőlőkben – ahol alapvető cél volt a termőszőlőket minél hosszabb ideig jó erőben tartani – csak ritkán alkalmazták, mivel az anyatőke nagyon megsínylette. b) Több tőkehiány esetén inkább döntést, düntést, buktatást vagy rokkantást (Erdély) csináltak. Ennél az eljárásnál a kiválasztott tőkének nyáron át valamennyi vesszejét teljes hosszában meg hagyták nőni. Ősszel aztán kiásták a tőkét, egészen a talpgyökeréig. Innen a hiányzó tőkék helyére árkokat húztak. Ezekbe egy-egy erős, hosszú vesszőt fektettek. Végüket a leendő tőke helyén felhúzták a föld felszíne fölé. Ezzel a módszerrel akár 4–5 új tőkét is lehetett nyerni egy öregből. A döntés a tőkehiányok pótlásán kívül az elöregedett szőlők ifjítására is szolgált. A hagyományos magyar szőlőművelés egyik jellegzetessége volt a múlt század végéig, hogy újjátelepítés céljából soha sem irtottak ki egyetlen szőlőterületet sem. Ha az ültetvények már végképp elöregedtek, akkor sem vágták ki a tőkéket, hanem útszámra, pásztaszámra eldöntötték. Ezt a műveletet 60–80–100 évenként megismételve, egy-egy ültetvény több száz évig is folyamatosan fenntartható volt. Az eljárást egyes régebbi szerzők jellegzetesen magyar módszernek tartották.

Vékony bor
Kevés vonadékanyagot, beltartalmi értéket (elsősorban extrakt) tartalmazó bor.

Vendégkaró
A múlt század folyamán a szálvesszős művelés kisebb-nagyobb mértékben minden olyan borvidékünkön szokásban volt, ahol csapos fejmetszést folytattak. A szálvesszőt többnyire vendégkaróhoz vagy a következő szőlőtőkéhez kötötték. Erős növekedésű tőkéken alkalmazták, főként olyan fajták esetében, melyek az alsó rügyekből nem hoztak kielégítő termést. A szálvesszőre hagyott tőkék rendszertelenül, elszórtan helyezkedtek el az ültetvényekben. Kivétel ez alól a Fertő-tó melléke, ahol a szálvesszős művelésnek egy jellegzetes fajtája dívott. Metszés alkalmával minden egyes tőkén az éves (termő)vesszők közül a legszebbet és legerősebbet, mintegy 80–90 cm hosszúságban meghagyták, majd áprilisban (az első kapálás után) a hosszú vesszőt ívformán lehajtva leföldelték. Ha a lehajtott venyigén még második kapáláskor sem mutatkozott termés, akkor levágták az anyatőkéről, felhúzták a földből és elégették.

Venyigeolló, metszőolló, kecskeméti olló, Kocsák-féle olló
A hagyományos szőlőmetsző kések a múlt század derekán kezdtek kiszorulni a használatból. Az 1830–1840-es években a régi kovácsoltvas metszőkéseket átmenetileg több borvidékünkön felváltotta a könnyű, vékony acélpengéjű kaszakés, amit régi, elkopott kaszából készítettek. Használata (metszőkés funkcióban) nem volt hosszú életű. A 19. század közepétől fokozatosan hódított tért a venyigeolló, metszőolló. Valószínűleg Württembergben találták fel ezt az eszközt és Ausztrián át került hazánkba. Hazai szőlész szakemberek az 1850–1860-as években már szaklapokban propagálták alkalmazását. Az első metszőollók a metszőkés és az olló kombinációi voltak. Használatuk ennek megfelelően nehézkes volt, így kezdetben nem tettek szert nagyobb népszerűségre. Formai tökéletesedésükkel párhuzamosan a szőlősgazdák is egyre szélesebb körben tértek át használatára. Országos hírnévre tett szert a múlt század végén két kecskeméti lakatosmester által kikísérletezett könnyű, acél metszőolló, a kecskeméti olló, Kocsák-féle olló. Legtöbb borvidékünkön 1890 és 1900 között megtörtént az eszközváltás.

Vermut / Vermouth
Egyfajta ürmös bor vagy csemegebor (mesterséges), amelynek cukortartalma cukorszirup, alkoholtartalma finomszesz, illat-, ízanyaga pedig növényi aromák hozzáadásából áll össze. Lehetnek szárazak, édes fehérek, édes vörösek és keserűek.

Veres vessző, késaljafa, sima vessző, gyökeres vessző, ültetni való vessző, űtetővessző
Új ültetvények létesítésekor a múlt század derekáig legtöbb borvidékünkön a termő szőlőtőkékről levágott, egyéves vesszőket ültettek. Régebben veres vesszőnek (Tokaj-Hegyalja, bihari borvidék, Debrecen) vagy késaljafának (Erdély) nevezték. Az utóbbi száz évben a műszőlészeti irodalom hatására terjedt el a sima vessző elnevezés, mintegy a gyökeres vessző ellentétpárjaként. A szőlőt legtöbb borvidékünkön tavasszal, általában májusban ültették. Az ültetni való vesszőt vagy űtetővesszőt a metszéskor levágott venyigék közül válogatták. Kis, laza kévékbe kötve, az udvar védett részén vagy pincében, homokban tartották, hogy ki ne száradjanak az ültetésig. Egyes vidékeken úgy vélték, hogy ha a vesszők végét az utolsó íz, bütyök alatt ferdén metszik el, akkor a „kukac (cserebogárlárva) nem bántja”. A szőlősgazdák között széles körben elterjedt nézet volt az is, hogy ha a vessző végén lehántják a héját vagy bevagdossák a végét, könnyebben gyökeresedik. Mindezeket a műveleteket közvetlenül a földbe helyezés előtt végezték.

Vernatsch
A Vernatsch Trollinger vagy Schiava néven is nyomul, Württemberg környékén édesített változatait Kék malvasiának is hívják. Dél-tiroli neve gyanúsan emlékeztet a szláv világokban tenyésző Vranac-ra, illetve a toszkánai Vernacciára. A Vernatsch szintén autochton kékszőlő Dél-Tirolban, elég nagyfürtű, későn érő, bőven termő és vékony héjú, mint ilyen csemegeszőlőként is egzisztál. Vékony, gyümölcsös és tüzes, könnyedebb borok készülnek belőle, nem olyan mély és nagyszabású ügyek, mint a Lagrein. Príma sonkakísérő.

Vessző
A szőlő egyéves, fás állományú szárrésze.

Vesszőlehúzás
A soros szőlők betakarásánál előbb a tőkesor egyik oldalára húzták rá a földet, majd kiérve a pásztafejhez, a másik oldalról is bekapálták ugyanezt a tőkesort. A fedés munkatechnikája vidékenként abban az értelemben is eltérő volt, hogy milyen magasra halmozták a földet. Tiszta fejmetszésnél csak a tőkefejet és egy-két rügyet takartak be. Csapos fejmetszésnél viszont az alsó 3–5 rügyet. A szálvesszőket, vagy legalábbis egy részüket mindig lehúzták és földdel takarták be, még olyan vidékeken is, ahol a tőkéket nem fedték (például Nyugat-Dunántúl). A szőlők befedése közvetlenül szüret után történt, többnyire október végén vagy november elején, a keményebb fagyok beállta előtt. Tokaj-Hegyalján azonban, ahol kései szüretek voltak, 19. századi feljegyzések szerint a fedők gyakran közvetlenül a szüretelők nyomában jártak.

Vice vessző
Február elején a szőlőtőkén lévő vesszőkből mintavesszőt ún. vice vesszőt vágnak, melyeket vízbe helyezve a kihajtott rügyek száma alapján következtetni lehet a téli fagykár nagyságára, ill. a várható termésre!

Világfajták
A világ legtöbb termőhelyén ismert és termesztett, mindenhol jó minőséget adó szőlőfajták (pl. Chardonnay, Cabernet Sauvignon, Merlot ).

Világos rügy
Az előző évben a hajtás szárcsomóin keletkezett úgynevezett téli rügyet a kihajtás évében világosrügynek nevezzük, és száma jelöli a metszési elemek hosszúságát.

Vincellér
A szőlő, és pincemunkákat irányító szakképzett alkalmazott.

Vinírozás
(régies) A bor alkoholtartalmának növelése szesszel vagy borpárlattal.

Vinkó
Silány minőségű, savanyú bor.

Vinotéka
Palackozott borok raktára vagy gyűjteménye. A nagy borválasztékkal rendelkező, csak a borra specializálódott üzlet.

Virágaromák
Pünkösdi rózsa: fiatal bordeaux-i borok; rózsa: Barbera és Nebbiolo; ibolya: érett, telt vörösborok, Rhône-völgyi vagy tengerentúli Syrah, érett toscanai borok.

Virágosodás / pimpósodás / pimpó
Borbetegség. A bor felületén virágélesztők szaporodnak el. Megelőzhető, ha a hordót állandóan teletöltött állapotban tartják. A hiányos tárolóedények alkoholszegény borain képznek hártyát, pimpósodásnak is mondják.

Vizahólyag
Derítőszerként használták nemes fehérborok derítésére. A viza szárított úszóhólyagja. Ma már alig van jelentősége.

Vízzel ültetés
Az 1900-as évek elejétől gyakorivá vált a szorítás helyett a vízzel ültetés: miután a vesszőt belehelyezték a fúróval előkészített lyukba, locsolókannával többször teleöntötték vízzel. A víz beiszapolta a földet, tökéletesebben hozzátapadt a vesszőhöz, mintha szorították volna és könnyebb is volt a munka. Az első világháború után terjedt el az a gyakorlat, hogy a vessző végét hígított trágyalébe mártották vagy vízből, trágyaléből és homokból híg sarat készítettek, s ezzel öntötték tele a vessző körül lévő lyukat.

Vizezés
Másnéven nyújtás, régóta ismert borhamisítási eljárás.

Vödrös
Buda vidékén és Heves megyében fertályosnak vagy negyednek, Vas megyében vödrösnek nevezték a 800 négyszögölnyi területet. Ennek a fele a 400 négyszögöles nyolcad is használatos volt.

Vörösbor
Kék szőlőfajták terméséből héjon erjesztéssel készült a vörös szín valamelyik árnyalatával jellemezhető bor.


„W”

Wagner- fok
Azonos a Baumé fokkal. A fokoló méretei miatt alkalmatlan a pontos sűrűség-meghatározásra.

Wein-land
A történeti Magyarország területének nagyobbik része mindenkor kedvező feltételeket kínált a szőlőtermesztéshez. A Kárpátok vonulatainak kivételével – melyek egyúttal a bortermesztés északi klimatikus határát is képezik – jóformán az egész ország területén megteremhetett a szőlő. A középkor folyamán a szőlőkultúra valóban meg is honosodott szinte mindenütt. Nem kétséges azonban, hogy az ökológiai adottságok nem voltak mindenhol egyformán kedvezőek. Már a 11–13. századra körvonalazódtak azok a vidékek, amelyek kiváló minőségű borokat teremtek. A Kis- és Nagy-Küküllő vidékét, valamint a Szászföldet, ahol Erdély legjobb borai teremtek, Honterus János például 1566-ban készített térképén Wein-landnak, vagyis „borvidék”-nek nevezte.